2017. január 3., kedd

2017

Régóta nem vagyok itt jelen. Igazából az elmúlt két év nem teljesen úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Egyik rossz dolog hozta a másik rossz dolgot. És úgy éreztem, hogy már soha nem lesz vége. 

Miután apukám meghalt azt gondoltam ettől rosszabb már nem történhet velem/velünk. De tavaly áprilisban a helyi önkormányzat és azon belül is az új polgármester úgy döntött, hogy nem kívánnak velünk bérleti szerződést hosszabbítani. Így be kellett zárni a használt ruhás boltunkat. Próbáltunk máshol másik helyet találni, de sajnos csak sokkal rosszabb feltételekkel tudtunk volna máshol berendezkedni. Így aztán úgy döntöttünk, hogy végleg befejezzük ezt. Szépen összecsomagoltunk minden és ezzel lezártunk egy korszakot az életünkben. Arra gondoltam, talán valamiért ezt most el kell engednem, mert ha nem teszem csak valami sokkal rosszabb történhet velem. 

Egyáltalán nem gondoltam, hogy ez csak valami rossznak volt a kezdete. 

Sajnos július elején egy nőgyógyászati beavatkozásra került sor. Mely után a kedves nőgyógyászom közölte emailben a hírt, hogy méhtest daganatom van. Úgy éreztem egy világ omlik bennem össze. Nem értette, hogy ez miért velem történik. Mit követtem el, hogy ezt érdemlem. Nem tudom leírni azt a hétvégét, amit akkor éreztem. Azt gondoltam ezt nem lehet túlélni. Janira akárhányszor csak ránéztem sírt. És persze én is sírtam, hogy hogyan lesz tovább. Persze nem tudtam megállni, hogy ne olvassak ezzel kapcsolatban a neten. Mindenhol azt írták, hogy ez egy jófajta rák. Ez gyógyítható. Igaz ehhez ki kell venni a méhemet. Nem akartam elhinni. Csak az volt bennem, hogy MIÉRT!!!

Az ajánlották, hogy kérdezzek meg valaki mást is ezzel kapcsolatban. Keressek másik orvost. Mert egyébként is. Mi az,  hogy ezt egy email-ben közlik velem.

Hát kerestem. És találtam. Valakit, aki emberszámba vett. És úgy kezelt (és kezel még most is), hogy csak arra tudok gondolni, miért nem találkoztunk már hamarabb. Miért hittem akkor a réginek, hogy nekem nem lehet gyerekem. Valaki, aki mindvégig azon volt, hogy lehet a problémát úgy megoldani, hogy abból én a lehető legjobban jöjjek ki. Valaki, aki nem csak email-ben érhető el, hanem telefonon is bármikor. Mondom BÁRMIKOR. Még ha szabadságon van, akkor is. És mindig segítőkész. Aki azt mondja, sajnálja, hogy nem találkoztunk hamarabb. Aki elmondja, hogy bizony ennek a dolognak voltak előzményei. És tünetei is. Amit persze én meg is említettem az előző orvosomnak, de az valamiért sosem hallotta meg. Vagy csak nem akarta meghallani. Már nem fogom megtudni. 

Miskolccal ellentétben a budapesti orvos tudott más megoldásokat is. És amikor meghallotta, hogy nincs még gyerekünk akkor első sorban  erre kezdett el fókuszálni. És kereste az alternatívákat. Megkeresett más orvosokat, akikkel csak és kizárólag úgy konzultált, hogy arról először tőlem kért engedélyt. És minden egyes folyamatról aprólékosan és részletesen tájékoztatott. De sajnos csak egyetlen egy dolog segíthetett volna. Méghozzá a béranyaság. Magyarországon erre sajnos nincs lehetőség. Legközelebb csak Görögország. Ahol erre már jól kialakított jogszabály van. Csak amikor elmondják, hogy kb. 20-30 millió forintba kerül, akkor sajnos be kell látnia az ember lányának, hogy nincs ennyi pénzünk. És akkor még hol az embrió fagyasztás, illetve az odáig vezető út, ami kb. 1,5-2 millió. Ha szerencsénk van.

A vége mégis csak az lett, hogy november 24-én megműtöttek. És eltávolították a méhemmel együtt a petevezetékeket és a petefészkeket is. Szóval nincs tovább. Ennyi. Az álmaim a vágyaim már szertefoszlottak. Most lábadozom. És próbálok előre nézni. Az örökbefogadásra koncentrálni. És megmozgatni ezzel kapcsolatban minden szálat, amit csak lehet, hogy nem kelljen 3 évet (mert ma Magyarországon ennyi a várakozási idő) várnunk. Hogy minden, amiért eddig dolgoztunk kicsit értelmet kapjon. 

Az eredmények egyébként jók. És eddig úgy néz ki se kemo-, se sugárkezelésre sem lesz szükség. Bár, hogy őszinte legyek ezek hatékonyságában nem is bízom. De majd csak január közepén lesz meg a teljes eredmény,  illetve vélemény. 

Próbálom magam tartani. És itthon erősnek mutatni, hogy ne sírjak.  És, hogy ő se sírjon. Mert az annyira rossz érzés. Mármint, hogy miattam sír. Akkor majd megszakad a szívem. Félek, hogy elhagy. Bár tudom, hogy szeret. De ezért nem tudnék rá haragudni. Nekem senkim nincs rajta kívül. 

Mindehhez persze még hozzá jön, hogy a tavalyi évben kétszer törték össze a kocsinkat. Egyszer akkor amikor épp a műtétre mentünk. És, hogy a műtét is csak a második időpontban lett meg, mert szeptemberben már elmarad egyszer. A munkahelyemen a főnök tombol. És olyan dolgokat vág a fejemhez, amikért nem én vagyok a felelős. És nem örül, hogy még nem mentem dolgozni. Bár jelzem előre közöltem vele, hogy minimum 8 hét a felépülési idő. Szerinte jó a hangom a telefonban. Tehát ebből logikusan következik, hogy jól vagyok. Így aztán most munkahely keresésben is vagyok. 

Remélem 2017 meghozza nekünk a jót is. És végre hosszú-hosszú idő után újra örülhetünk majd mindennek.

Köszönöm, hogy nálam jártál :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése